San Diego vs Houston

Az én campusom madártávlatból..

Nehéz volt elbúcsúzni San Diego-tól. Az utolsó néhány hét a final research riportom írásával és a houstoni költözködés megszervezésével telt. Sikerült mindenkitől elköszönni, végigártam utoljára a campust, és az utolsó hétvégémen el tudtam menni egy rövid óceáparti hiking túrára Chaoval, a kínai kolléganőmmel. Az utolsó két éjszakára Maureen fogadott be, mert hamarabb ki kellett költöznöm az eredeti helyemről. Úgy örülök, hogy az utolsó stresszes napjaimat nála tölthettem, mert benne és a kis örökbefogadott kutyuskájában szuper barátokra leltem.

A kollégáimmal a búcsúpartimon:

Moncsitól, a San Diego-i magyar barátnőmtől és Máté babájától, valamint Kyoko-tól a los angeles-i japán barátnőmtől is el tudtam köszönni, szerencsére. Nagyon hálás vagyok, hogy ilyen fantasztikus emberekkel voltam körülvéve a San Diegoban eltöltött idő alatt.

a kép január végén készült..

Houston más. Az USA 4. legnagyobb városa. 

Amikor megérkeztem éppen esett az eső, és tornádó risztás volt aznap reggel, de mire az én gépem Texas fölé ért, addigra a veszély elmúlt. Azt hiszem San Diego-ban túlságosan el voltam kényeztetve: itt nincsenek pálmafák, és a Mexikói-öböl partja is 1 órányira van, de a kaliforniai partok szépségét meg sem közelíti. Gyakran felhős, fülledt az idő, és eddig eléggé kiszámíthatatlan volt. Egyik nap kellemes 30 fokban fürdőzöm a D-vitaminban, másnap szürke felhők borítják az eget és fullasztóan meleg van. Olyan magas a páratartalom, hogy szó szerint vizet lehet kifacsarni a levegőből. Amióta itt vagyok (6 hete) már kétszer volt tornádó riasztás, így már nem lepődöm meg, ha a koleszom folyosóján megszólal a sziréna vagy a hangosbemondó: kérik, hogy távolodjunk el az ablakoktól és meneküljünk az alagsorba. 2 héttel ezelőtt elég ijesztő volt, amikor a délelőtti órákban kora esti szürkülethez hasonló sötétség uralkodott el, kaptuk a vészjelző emaileket is. Mindenesetre az összes fontos iratom egy helyen van, ha kell csak felkapom őket és azonnal menekülök! Nem is értettem, hogy a házak többsége miért fából épül itt, de aztán láttam, hogy ez elsősorban a szegényebb negyedekre jellemző. Nagyobb tornádóknál ezért látni a híradásokban, hogy házakat repít fel a szél és rombolja le őket.

Hiányzik a bicajom is, de itt nem is mernék biciklizni. Nagyon figyelem a kocsikat és vezetőik tekintetét mielőtt átkelek a zebrán. Látom, hogy a forgalomra és a többi járműre fókuszálnak, az nem mindig tűnik fel nekik, ha egy puhatestű kel át az úton. Egyszerűen itt nincsenek ahhoz hozzászokva, hogy gyalogosok is közlekedhetnek. A város méreteből adódóan ezen persze nem csodálkozom.

A campus is órási, így örülök, hogy helyben lakom. Igaz, hogy nincsenek pálmafák, de nagyon zöld a campus és tele van mókusokkal és madarakkal. Már vagy négy különböző madárhangot is felfedeztem, olyan hangosak. 

Az első hónapban egy lassított felvétel voltam, semmire sem volt energiám. A houstoni váltás nem volt zökkenőmentes, az elején rögtön lakást kellett válanom, nagyon keveset aludtam, új időzónához kellett alkalmazkodni és a hiányotok is felerősödött. Meg kellett szoknom az új épületeket, az első két hétben a jogi kar trükkös épületében rendszeresen eltévedtem. A campuson sem találtam semmit. A campus és a város térképe mostanra állt össze a fejemben. 

Texas sokkal lassabb, mint Kalifornia, lehet ezért is lassultam le. Erre már a San Diego-i lakótársam, David is figyelmeztetett, hogy itt az emberek nyugisabbak. Egy-két órára bejárok, amiket teljesen tudok követni, mert nagyon lassan haladnk és jól magyaráznak; a banki várakozási időm is itt felülmúlta nálam az eddigieket, a piacon pedig az eladó kellemesen eltársalog a vevővel, nem tűnik fel neki, hogy sorban állnak hozzá, és még sorolhatnám a hasonló példákat. Tényleg lassabb az élet itt, olyan mint egy Dallas sorozat.

Szembetűnő különbség még az emberek megszólítása. Itt mindenki Mr és Miss, vagy Sir or Madam. Többször voltam Miss Aliz. Ha kérdezek valamit, a válasz a leggyakrabban. "Yes, ma'am", akár diákoktól is. Itt jobban adnak a formalitásokra. San Diego-ban hozzá voltam szokva a lazább stílushoz, és az itteni mentoromnak simán "Dear Ellen" megszólítással írtam e-mailt Kaliforniából, később rájöttem, hogy nem kellett volna. Professor Marrusnak illik szólítani. 

Egyetértek azzal az állítással, hogy a texasi emberek nagyon vendégszeretőek és kedvesek. Van egy amerikai családom, akik elhoztak a reptérről, segítettek az első nagy bevásárlásaimban. Nélkülük nagyon nehezen tudtam volna megoldani, hogy beköltözzek, mert sok mindent újra meg kellett vennem, a konyhámból alapvető dolgok hiányoztak. Carol és Ken türelmesen vártak rám, amíg az óriási üzletekben beszereztem a szükséges dolgokat, de kaptam kölcsön ezt-azt tőlük is. Most hétvégére meghívtak a házukba és a Húsvétvasárnapot is velük töltöm majd. Én vagyok már a harmadik magyar ösztöndíjasuk, akiknek gondját viselik. Carolék a houstoni egyetem "International Friendship" programjában vesznek részt, amelynek keretében amerikai családok önkénteskednek és a nemzetközi diákok, ösztöndíjasok jelentkezhetnek rá. Nekem nem kellett rá jelentkeznem, már rögtön az érkezésemkor "ajándékba" kaptam Carolékat.

Voltam már RODEO-n!!! Ha Texasban jártok, ne hagyjátok ki!! Nekem nagyon bejön a cowgirl outfit, már alig várom, hogy beszerezzek magamnak egy cowgirl csizmát és kalapot, de otthon maximum csak farsangkor tudnám őket viselni.... 

Március a houstoni rodeo season, és ahogy elnéztem a versenyzőket a pályán, elég komolyan készülhetnek rá! A tét is elég nagy... több ezer dollárokat nyer az, aki pl. leghosszabb ideig tudja megülni a bikát, vagy a legtovább tud lovagolni a vadlovon. 

Egy rodeo show több számból áll, az egyik kedvencem az volt, amikor 12-13 éves gyerekeknek kellett behúzni kicsi öszvéreket a pálya közepére (mondanom sem kell, hogy az öszvérek nehezen voltak mozdíthatóak), az első aki mégis beért a kijelölt helyre, az nyert. A legcukibb azonban az utolsó attrakció volt, amikor 5-6 éveskék kis birkákat próbáltak meglovagolni. Jó erősen kellett a barik nyakába kapaszkodniuk és aki a legtovább bírta, az került ki győztesen. A birkákon nem lehet sokáig megmaradni és hamar ledobják a gyerekeket a hátukról, ami szerintem nem fájdalommentes... én ki voltam akadva, amikor láttam a kicsik zuhanásait, de láthatóan ők élvezték:-))) Kár, hogy ezt nem videóztam le, de annyira magával ragadott és olyan gyorsan történt minden, csak úgy estek néhány másodpercenként a gyerekek.

A rodeo pedig mindig egy koncerttel zárul. A rodeo része a livestock is, egy külön csarnokban lehetett állatokat nézegetni, simogatni.